|
A család
2010.01.11. 10:55
Ursus kiadó nemrég megjelent könyvéből (pontos forrás feltüntetése folyamatban)
Kilencedik fejezet
A család
Egy: Az apa és az anya elhagyása
Életem legnagyobb részében szó szerint értettem Jézus felszólítását: „Hagyd el apádat, anyádat és testvéreidet az én nevemért.” Felhívásként értelmeztem, hogy költözzünk el a családunktól, házasodjunk meg, vonuljunk kolostorba, vagy menjünk el egy távoli országba misszionáriusnak. Bár még mindig ösztönöznek azok az emberek, akik megteszik ezt Jézus nevéért, korosodván kezdem felismerni, hogy mélyebb jelentése is van ennek az „elhagyásnak”.
Mostanában egyre inkább felfigyelek arra, milyen nagy mértékben befolyásolja életünket a szüleinkhez és testvéreinkhez fűződő kapcsolatunk. Ez a befolyás gyakorta olyan erős, hogy a szülői házat réges-rég elhagyó felnőttekként is szorosan kötődünk érzelmileg a szüleinkhez. Csupán nemrégiben vettem magamon észre, hogy még mindig szeretném megváltoztatni az apámat, remélve, hogy egyszer majd megadja nekem azt a figyelmet, amely-re vágyom. A közelmúltban azt is alkalmam volt megfigyelni számos barátomon, hogy mennyire a családi kapcsolataikból eredő düh, sérelem vagy kiábrándultság hatalma alatt állnak. Talán huzamosabb ideje nem is látták már a szüleiket, sőt szüleik esetleg már nem is élnek, de ők még mindig nem jöttek el igazán hazulról.
Mindez nagyon is kézzelfogható azok számára, akik kezdenek tudatára ébredni annak, hogy gyermekkorukban zaklatták őket. Ez a felfedezés hirtelen szinte elviselhetetlen fájdalommal idézi vissza emlékezetükbe és lelkükbe az otthoni helyzetet.
Ebben a kontextusban Jézus felhívása, hogy hagyjuk magunk mögött az apánkat, anyánkat és testvéreinket, egészen új értelmet nyer. Képesek és hajlandóak vagyunk-e kilépni a gúzsba kötő érzelmi kötelékekből, amelyek megakadályozzák legszentebb hivatásunk beteljesítését? Ennek a kérdésnek nagyon mélyreható következményei vannak az érzelmi és lelki jóllétünkre.
Kettő: Szabadon követni Jézust
Az apa, az anya és a testvérek elhagyása Jézus kedvéért egész életre szóló feladat. Csak fokozatosan ébredünk rá, még mindig mennyire ragaszkodunk gyermekkorunk negatív és pozitív élményeihez, s milyen nehéz ezt magunk mögött hagyni és önmagunkká válni. Az „otthon” elhagyása, akár jó, akár rossz volt az az otthon, életünk egyik legnagyobb spirituális kihívása.
Már húsz éve eljöttem a családomtól és a hazámból, mire tudatára ébredtem, hogy még mindig apám és anyám elvárásainak próbálok megfelelni. Döbbenten láttam, hogy a munkastílusommal, a pályafutásommal és az életemmel kapcsolatos döntések nagy részét még mindig a családomnak való tetszeni vágyás irányítja. Még mindig az a fiú vagy testvér akartam lenni, akire büszkék lehetnek. Amikor ezt felismertem magamban, számtalan barátom életében is megláttam ugyanezt. Egyesek, akiknek már felnőtt gyermekeik voltak, még mindig a szüleik visszautasításától szenvedtek. Mások, akik szép pályát futottak be, s megannyi jutalmat és díjat söpörtek be, a szívük mélyén még mindig abban reménykedtek, hogy apjuk vagy anyjuk egyszer elismeri a tehetségüket. Megint mások, akik sokszor csalódtak személyes kapcsolataikban vagy a munkájukban, még mindig a szüleiket okolták szerencsétlenségük miatt.
Idősödvén egyre jobban látjuk, milyen mélyről erednek azok a kötelékek, amelyek azokhoz az emberekhez fűznek bennünket, akik életünk kezdeti, meghatározó szakaszában a legnagyobb hatást gyakorolták ránk.
Jézus szeretne bennünket megszabadítani, mégpedig mindentől, ami megakadályoz bennünket abban, hogy tökéletesen a hivatásunknak élhessünk, s minden-kitől, aki hátráltat bennünket abban, hogy teljesen megismerhessük Isten feltétel nélküli szeretetét. Annak érdekében, hogy elérhessük ezt a szabadságot, egyre csak magunk mögött kell hagynunk apánkat, anyánkat, testvéreinket, és mernünk kell követni őt… még oda is, ahová magunktól inkább nem mennénk.
Három: Megbocsátás és hála
Apánk, anyánk és testvéreink elhagyásának két legfontosabb módja a megbocsátás és a hála. Meg tudunk bocsátani családunknak azért, hogy nem szerettek olyan jól, amennyi-re szerettük volna? Meg tudjuk bocsátani az apánknak, hogy követelőző, hatalmaskodó, közömbös, szeretetlen, távoli volt, vagy csak egyszerűen jobban érdekelték más emberek vagy dolgok, mint mi? Meg tudjuk bocsátani az anyánknak, hogy birtokló, aggályoskodó, irányító, mindig elfoglalt, étel-, alkohol- vagy kábítószerfüggő volt, vagy csak egyszerűen jobban foglalkoztatta a karrierje, mint mi? Meg tudjuk bocsátani a testvéreinknek, hogy nem játszottak velünk, nem engedtek közel a barátaikhoz, lekezelően beszéltek velünk, vagy azt éreztették, buták vagy haszontalanok vagyunk?
Sok a megbocsátanivaló, de nemcsak azért, mert a mi családunk nem volt annyira szerető, mint másoké, hanem mert mindaz a szeretet, amelyet kaptunk, tökéletlen és nagyon korlátozott volt. Szüleink maguk is gyermekek, akiket nem tökéletesen szerettek a szüleik, sőt a nagyszüleinknek is voltak szüleik, akik távolról sem voltak ideálisak!
Olyan sok mindent kell megbocsátanunk! Ha azonban hajlandóak vagyunk szüleinket, nagyszüleinket és dédszüleinket magunkhoz hasonló embereknek látni, akik vágynak arra, hogy szeressenek, ugyanakkor sok beteljesületlen vágyuk is van, képesek lehetünk túllépni haragunkon, sérelmünkön vagy akár gyűlöletünkön, s felfedezhetjük, hogy szeretetük korlátoltsága ellenére is szeretet, s ezért a szeretetért hálásnak kell lennünk.
Ha már képesek vagyunk megbocsátani, hálásak is lehetünk azért, amit kaptunk. És oly sokat kaptunk! Tudunk járni, beszélni, mosolyogni, mozogni, nevetni, sírni, enni, inni, táncolni, játszani, dolgozni, énekelni, életet, örömöt, reményt és szeretetet adni. Élünk! Apáink és anyáink életet adtak nekünk, testvéreink pedig segítettek élni ezt az életet. Ha már nem vakítanak el bennünket nagyon is szembeötlő gyengeségeik, világosan láthatjuk, mennyi mindenért lehetünk hálásak nekik.
Négy: Sok anya és apa
A Broadwayn bemutatott, Conversations with My Father (Beszélgetések apámmal) című színdarabban egy híres író abban a reményben éli életét, hogy apja, akinek kocsmája van New Yorkban, egyszer majd elolvassa a művét, és megdicséri érte. Ám ez sohasem következik be. Az apa ehelyett azt mondja fiának: „Én csak Ed vagyok, én nem olvasok könyveket, hadd legyek én csak Ed!” Fia végül rádöbben, hogy neki magának kell megváltoznia, és olyannak szeretnie az apját, amilyen. Így testvérekké lehetnek.
Az egyik legszebb dolog, ami az emberi élet során megtörténhet, az, hogy a szülők gyermekeik testvérévé válnak, a gyermekek apjukká és anyjukká lesznek szüleiknek, a testvérekből barátok lesznek, s különböző időszakokban és alkalmakkor a család minden tagja mélyen átéli az apaságot, az anyaságot és a testvéri létet.
Ez azonban nem történhet meg távozás nélkül. Csak annyira fogjuk tudni szabadon szeretni a hátrahagyott apát, anyát és testvért, s ugyanígy elfogadni az ő szeretetüket, amilyen mértékben elvágtuk azokat a kötelékeket, amelyek a tökéletlen szeretet fogságában tartottak bennünket. Erre gondol Jézus, amikor így szól: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, száz-annyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet – bár üldözések közepette –, az eljövendő világban pedig örök életet” (Mk 10,29–30).
Az apa és az anya elhagyásának nagy misztériuma az, hogy korlátozott szeretetük megsokszorozódik, és megmutatkozik mindenütt, ahová megyünk, mert csak amilyen mértékben el tudunk szakadni, olyannyira fedheti fel valódi forrását az a szeretet, amelyhez ragaszkodunk.
Öt: Megbocsátanak nekünk
Sokunknak nemcsak hogy vannak szülei, hanem magunk is szülők vagyunk. Ez az egyszerű igazság igen kijózanító, mivel nem lehetetlen, hogy saját gyermekeink sok időt fordítanak majd arra, hogy barátaikkal, segítőikkel, pszichiáterükkel és lelkipásztorukkal rólunk beszéljenek. Pedig annyira igyekeztünk, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, mint a szüleink! Mégis megeshet, hogy míg mi toleránsabbak vagyunk a szüleinknél, gyermekeink majd arra panaszkodnak, hogy nem voltunk elég szigorúak. Az sem elképzelhetetlen, hogy miközben mindent megtettünk azért, hogy gyermekeink szabadon választhassák meg az életmódjukat, vallásukat vagy életpályájukat, ők gyenge jelleműnek tartanak majd bennünket, amiért nem mertünk nekik egyértelmű irányt mutatni.
Életünk nagy tragédiája, hogy míg szenvedünk a bennünket szeretők által okozott sebektől, nem kerülhetjük el azok megsebzését, akiket mi akarunk szeretni. Annyira szeretnénk jól szeretni, jól gondoskodni, teljesen megérteni a másikat, de mielőtt még megöregednénk, valaki azt mondja majd nekünk: „Nem voltál mellettem, amikor a legnagyobb szükségem volt rád; nem törődtél azzal, mit csináltam vagy gondoltam; nem értettél meg, sőt nem is próbáltál megérteni.” Amikor ezeket a megjegyzéseket halljuk, vagy érezzük szeretteink bírálatát, arra a fájdalmas felismerésre jutunk, hogy – ugyanúgy, ahogyan nekünk is el kellett hagynunk apánkat, anyánkat és testvéreinket – nekik is el kell hagyniuk bennünket saját szabadságuk megtalálásáért. Igen fájdalmas látni, hogy azok, akikért az életünket adtuk, gyakran olyan irányba távoznak, amely félelemmel tölt el bennünket.
Ekkor kell mélyen hinnünk abban az igazságban, hogy minden apaság és anyaság Istentől való. Csak Isten az az apa és anya, aki úgy tud bennünket szeretni, amint arra szükségünk van, amint azt szeretnénk. Ez a hit, ha elég erős, megszabadíthat bennünket, s nemcsak szüleinknek tudunk így megbocsátani, hanem a gyermekeink számára is lehetővé tesszük, hogy megbocsássanak nekünk.
Hat: A gyermekek ajándékok
Szülőnek lenni olyan, mintha egy idegent kellene a lehető legjobban vendégül látnunk. Miközben talán azt hisszük, hogy gyermekeink olyanok, mint mi, folyamatosan meglepődünk, milyen mások is valójában. Örülhetünk intelligenciájuknak, művészi vagy sportban mutatott tehetségüknek, vagy elszomoríthat bennünket, hogy nehezen megy nekik a tanulás, a mozgáskoordináció, vagy „furcsa” dolgok érdeklik őket. Sokféle szempontból nem ismerjük a gyermekeinket.
Nem mi teremtettük gyermekeinket, s nem is birtokolhatjuk őket – ez jó hír. Nem kell minden gondjukért magunkat okolni, ám a sikereikért sem bennünket illet dicséret.
A gyermekek Isten ajándékai. Azért kapjuk őket, hogy biztonságos, szerető helyet teremtsünk számukra, ahol belső és külső szabadságuk kifejlődhet. Olyanok, mint a szállást kérő idegenek, akikkel összebarátkozunk, s akik aztán távoznak, hogy folytassák utazásukat. Határtalan örömöt és határtalan bánatot okoznak – pontosan azért, mert ajándékok. S a jó ajándék, ahogy a közmondás is tartja, olyan, mintha „kétszer adnák”. A kapott ajándékot tovább kell adnunk. Amikor gyermekünk elhagy bennünket, hogy tanuljon, munkát vállaljon, megházasodjon, belépjen egy közösségbe, vagy egyszerűen függetlenné váljon, egyik szemünk sír, a másik pedig nevet. Ekkor érezzük a legerősebben, hogy a „mi” gyerekünk nem a „miénk”, hanem azért kaptuk, hogy ajándékká váljon mások számára.
Olyan nehéz megadni gyermekeinknek a szabadságot – különösen ebben az erőszakos és kizsákmányoló világban! Nagyon szeretnénk megvédeni őket minden lehetséges veszélytől. Ez azonban lehetetlen. Ők nem hozzánk tartoznak, hanem Istenhez. És Istenbe vetett bizalmunk egyik legnagyszerűbb tette, ha hagyjuk gyermekeinknek meghozni a maguk döntéseit s megtalálni a maguk útját.
Hét: A szeretet fájdalma
A legnagyobb fájdalmat gyakran az okozza nekünk, hogy nem tudunk segíteni valakin – különösen olyanon, akit szívből szeretünk. Egy közeli barátom már nagyon várta, hogy fia a középiskola elvégzése után főiskolára menjen. Segített neki tájékozódni a különböző lehetőségek között, s már igen várta a fia választását.
Amikor azonban lezajlott az érettségi, a fia egy „kócos lánnyal” jött haza egy régi, piros kabrióban, s közölte apjával, hogy nyugatra indul a lánnyal, az út mentén alszik, s majd vállal valami munkát, ha elfogy a pénze.
Barátom lelki szemei előtt csak a kábítószer, a szex és különböző őrültségek jelentek meg, és féltette a fia életét – nem is ok nélkül. Ám minden esdeklése és figyelmeztetése csak megerősítette a fiú elhatározását, hogy elmeneküljön ebből a „burzsoá” környezetből, s felfedezze a „valódi világot”.
Ijesztő helyzet alakult ki. Barátom félelmei egyáltalán nem a képzeletének termékei voltak. Ennek ellenére a végső kérdés nem az volt, hogy „Hogyan segítsünk ennek az engedetlen tinédzsernek?”, hanem az: „Hogyan akadályozzuk meg, hogy az apa tönkremenjen a fia miatt?” Többször elismételtem neki: „Bármi is történjen a fiaddal, nem engedheted meg neki, hogy elűzze az álmodat, az étvágyadat s minden örömödet. Férfiként el kell ismerned az adottságaidat és a tehetségedet, s az eddiginél is inkább a saját életedet kell élned.” Nem volt könnyű ezt mondanom, mivel én is ugyanúgy aggódtam. S bár fájdalmas volt a fiú távozása, apjának hagynia kellett, hogy elmenjen, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Így ha a fiú esetleg egyszer visszatér, egészséges apát talál otthon.
Az emberek gyakran így vélekednek: „Ne aggódj, a dolgok majd megoldódnak maguktól.” Mi mégis aggódunk, és nem tudunk felhagyni vele csak azért, mert valaki erre buzdít bennünket. Az élet fájdalmas oldalához tartozik, hogy szüntelenül aggódunk gyermekeink, házastársunk, állásunk, jövőnk, családunk, hazánk, a világ és számtalan egyéb dolog miatt. Tudjuk a választ Jézus kérdésére: „Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik?” (Mt 6,27). Tudjuk, hogy aggodalmaink nem válnak hasznunkra, s nem segítenek egyetlen gondunkon sem. Mégis sokat aggódunk, így hát sokat is szenvedünk. Szeretnénk abbahagyni, de nem tudjuk, hogyan. Ha tudatában vagyunk is annak, hogy holnapra valószínűleg elfelejtjük, mi aggasztott bennünket ma annyira, képtelenek vagyunk elcsitítani szorongó elménket.
Édesanyám, aki nagyon gondoskodó és sokat imádkozó asszony volt, rengeteget aggodalmaskodott, elsősorban miattam és a testvéreim miatt. Amikor otthon laktam vagy hazalátogattam, sohasem tudott anélkül el-aludni, hogy meg ne győződött volna arról, biztonságban hazaértem. Ez így volt ifjúkoromban, amikor szerettem a barátaimmal késő éjszakáig kimaradni, de akkor is, amikor már bejártam a világot repülőn, vonaton és autóbuszon, s kifejezetten veszélyes helyzetekbe is kerültem. Amikor csak hazamentem, akár tizennyolc, akár negyvenévesen, édesanyám ébren maradt és aggódott mindaddig, amíg szépen ágyba nem kerültem.
Legtöbben hasonlók vagyunk ebben. A valódi kérdés tehát a következő: „Tehetünk-e valamit az aggodalom csökkentése és a nagyobb lelki béke érdekében?” Ha igaz az, hogy semmit nem változtathatunk meg az aggodalmaskodással, hogyan taníthatnánk meg a szívünknek és az elménknek, hogy ne vesztegesse az időt és az energiát az aggodalmas gondolatok és érzések mókuskerekére? Jézus azt mondja: „Szívetekben forduljatok először Isten országa felé”. Ez a tanács megmutatja nekünk a helyes irányt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
