|
Valódi újrakezdés
2010.01.11. 11:28
Azt érzem, hogy muszáj változni. De hogyan lehetséges ez, felnőtt korban?
Bevezetés - Tudományos forradalom
[…]
Bár sok szempontból nem változtathatjuk meg magunkat és a világot, némileg mégis hatással lehetünk életünk folyására. Dolgozhatunk a pénzügyi helyzetünk, a családi kapcsolataink és a lakáskörülményeink javításán, s vannak más változtatások is, amelyeket önmagunk erejéből előidézhetünk: megváltoztathatjuk például a viselkedésünket, a gondolkodásmódunkat és az érzéseinket. Ebben a könyvben ez utóbbiakkal fogunk foglalkozni.
Tizenkét éve már, hogy a kollégáimmal arra összpontosítjuk erőfeszítéseinket, hogy megvizsgáljuk, hogyan tudnak szándékosan megváltozni az emberek. A változás mélystruktúráját keressük, mindazt, ami közös lehet a változás folyamatában – akár önerőből, akár terápiás segítséggel sikerült megváltoztatni a szenvedélybetegséget. Az emberek sikerrel oldanak meg bonyolult problémákat és győznek le szenvedélybetegségeket pszichoterápia segítségével, avagy anélkül. Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogy vannak-e olyan alapelvek, amelyek alapján felfedhetjük a változás szerkezetét.
Napjainkban már megdönthetetlen bizonyítékaink vannak arra nézve, hogy léteznek ilyen alapelvek. Mindhárman – John Norcross, Carlo DiClemente és jómagam – gyakorló klinikai pszichológusok, egyetemi tanárok, kutatók és az önerőből véghezvitt változások lelkes hívei vagyunk. Több mint ötven különböző vizsgálatot végeztünk több ezer ember részvételével, és arra voltunk kíváncsiak, hogyan küzdenek le olyan problémákat, mint a túlzott nikotin- és alkoholfogyasztás, az érzelmi kínok, a túlsúly és egyebek. Modellünket – amely sok különböző pszichoterápiás alapelvre épül – rengeteg empirikus vizsgálat segítségével próbáltuk ki, módosítottuk és javítottuk, s mára eljutottunk odáig, hogy az egész világon használják a szakemberek. Soha nem gondoltuk volna, hogy forradalmasítani fogjuk a viselkedésmódosítás tudományát – holott nagyra becsült kollégáink szerint pontosan ezt tettük.
[…]
Újszerű megközelítésünk megdönti a régi cselekvéses paradigmát, amelyben azt feltételezték, hogy a változás elsöprő erővel és csak úgy magától következik be. Ez a cselekvésparadigma az utóbbi három-négy évtizedben egyeduralkodó volt a viselkedésmódosítási programok terén. Ez a modell úgy működött, hogy a résztvevők viszonylag rövid programokra iratkoztak fel, hogy segítséget kapjanak a dohányzásról és az alkoholról való leszokáshoz, a fogyáshoz vagy egyéb problémáikhoz, s elvárták tőlük, hogy heteken belül tegyenek valamit és egészségesebb életstílusra térjenek át. Ha nem sikerült nekik megváltoztatni vagy fenntartani a cselekvést, akkor őket hibáztatták az akaraterő vagy a motiváció hiányáért.
Mi voltunk az elsők, akik felvetették, hogy inkább ez a viselkedésmódosítási modell alkalmatlan, nem pedig a változásra törekvő emberek. Az önerőből sikeresen megváltozó emberek hatékony – és ami talán a legfontosabb: – irányítható és előre kiszámítható folyamaton mennek át. Számos állomása van ennek a folyamatnak, útnak, s mindegyik sajátos, de a többi állomásétól eltérő megközelítést igényel. A cselekvés fázisa csupán a hat állomás egyike, és a latolgatás/fontolgatás, az elhatározás és a felkészülés után következik, megelőzve a fenntartást és a befejezést. Egyik szakasz sem fontosabb vagy kevésbé fontos, mint a többi. Egy reprezentatív mintával végzett kutatásban, amelyben tizenöt magas kockázatot jelentő viselkedés megváltoztatását kutattuk, azt találtuk, hogy a problémás populációnak 20%-nál is kisebb része kész a cselekvésre az adott időben. A viselkedésmódosító programok 90%-a viszont mégis e nem egész 20%-nyi ember számára készült.
Az önerőből előidézett változtatás általunk alkalmazott tudományos megközelítése feltételezi, hogy az embernek tudnia kell, éppen melyik szakaszban tart azt a problémát tekintve, amelyet le akar küzdeni. A siker kulcsa számos megküzdési készség megfelelően időzített alkalmazása. Vizsgálataink idején sok biztató dolgot fedeztünk fel, többek között azt, hogy olyan emberek is el tudnak indulni a változás útján, akik még nem készek a cselekvésre. Modellünkkel a problémás viselkedés bármelyik szakaszában el lehet indulni – azok is megtalálják benne a helyüket, akik nem akarnak megváltozni, és azok is, akik már évek óta ábrándoznak arról, hogy egy szép napon…
A modellünket rendkívül változatos körülmények között alkalmazzák olyan kutatók, akik szeretnék megérteni, hogyan változnak meg az emberek. A változás szakaszait figyelembe veszik a törvényszegő serdülőknek, kokain- és heroinfüggőknek és agysebészeti beavatkozáson átesett betegeknek nyújtott rehabilitációs programokban; kapcsolati problémákkal vagy depresszióval küzdő kliensek, alkoholisták és túlzott alkoholfogyasztók számára tartott terápiás csoportokban; valamint szorongásos és pánikbetegek pszichotróp gyógyszerelésének klinikai vizsgálataiban. Használták már modellünket ülő munkát végző és túl sok zsírt fogyasztó emberek viselkedésének megváltoztatására is, de végeztek kísérleteket túl sokat napozó emberekkel, serdülő- és felnőttkorú dohányosokkal és tucatnyi más csoporttal.
Egészen mostanáig kisebbségben voltak azok a pszichoterapeuták, akik intuitíve tudták, hogyan kísérjék végig a változtatni vágyókat a különböző szakaszokon. Ez a magyarázat arra, hogy miért kezd bele olyan kevés ember az egyébként kitűnő cselekvésközpontú kezelési programokba: a dohányosok kevesebb mint 5%-a, az alkoholisták és túlsúlyosok 10%-a, míg a lelki problémáktól szenvedő emberek 25%-a fog bele életében legalább egyszer pszichoterápiába. Ez segít annak magyarázatában is, hogy miért marad ki a kliensek 45%-a idejekorán a pszichoterápiából: a kezelések gyakran nem felelnek meg annak a szakasznak, amelyben éppen vannak.
A közkeletű nézetekkel szemben az önerőből változtatók éppen olyan sikeresen változnak meg, mint azok, akik terápiába kezdenek, vagy szakemberek által tartott programokba vágnak bele. A megváltozó emberek döntő többsége soha nem megy el szakemberhez, és nem vesz részt szakemberek által tartott programokon. Maguk küzdenek meg a nehézségeikkel, a saját képességeikre és erőforrásaikra támaszkodnak, számítanak mások támogatására, és keserves élményeik alapján dolgoznak ki maguknak stratégiákat. Évekig tartó munkálataink során több ezer olyan embertől származó adatot gyűjtöttünk össze és értékeltünk, akik sikerrel idéztek elő változásokat önerőből. Az ő tapasztalataikra alapoztuk a könyvünket, nem pedig légből kapott elméletekre vagy „szakértői véleményekre”.
Bár a pszichoterápia kitűnő környezetet biztosíthat a változáshoz, valójában kisebb különbség van a terápiában változók és az önerőből változók között, mint régen hitték, és sokkal több közöttük a hasonlóság. Sőt azt is mondhatnánk, hogy minden változás önerőből történik, a terápia pedig nem más, mint szakember által kísért önváltoztatás. Amikor az ember terápiába jár, az idő 99%-ában akkor is egyedül végzi a munkát, s nem a terápiás rendelőben. Biztos, hogy sokaknak van szüksége segítségre a változáshoz, de a segítség érkezhet belülről, érkezhet nem szakemberektől, sőt akár egy ilyen könyvből is. Az a lényeg, hogy mindig a megfelelő stratégiát kell alkalmazni, a megfelelő időben.
Túl sok ember keres könnyű megoldásokat nem megfelelő helyen. Nincs varázspirula, varázsszer vagy varázsterápia. A változásoknak ugyanazokon a szakaszain mennek végig az emberek, akár kábítószer-fogyasztásról, akár szorongásról, depresszióról vagy túlsúlyról van szó. Ennek eredményeképpen az egyik problémánál bevált elveket sok másnál is be lehet vetni. Az alábbiakban bemutatjuk, pontosan melyek ezek a változási szakaszok, és melyik szakaszban mire van szükség a folytatáshoz.
Egyszerű megérteni a rendszerünket; sőt annyira könnyen érthető, hogy a legtöbb ember azonnal felfogja. Ez a könyv segít bemutatni a munkánkat azoknak a terapeutáknak és egészségügyi szakembereknek, akik szeretnének többet tudni az önerőből előidézett változtatás általunk kidolgozott modelljéről. Különösen hasznos lesz azoknak (beleértve a pszichoterapeutákat is!), akiknek van olyan problémájuk, amelyen szeretnének változtatni.
Az önerőből sikeresen változtatók példáját követve az olvasó is új készségeket sajátíthat el, kiaknázhatja belső erejét, növelheti önállóságát, és mások segítsége nélkül is boldogulhat, így önbizalmat építhet magának a jövőre nézve. B. F. Skinner, a híres viselkedéskutató jegyezte meg egyszer, hogy az egyik baj a nyugati világgal az, hogy túl gyakran akar segíteni azokon, akik maguk is boldogulnának.
Bár nem minden önerőből előidézett változtatás sikeres, a kudarc gyakran az útmutatás hiányának a következménye. A legtöbb ember, aki szeretne megváltoztatni valamit saját magában, gyakran annyira igyekszik újra feltalálni a spanyolviaszt – vagyis rájönni, hogyan kell önerőből előidézni a változtatást –, hogy belefárad a küzdelembe. A könyv segít abban, hogy elkerüljük azokat a hibákat, amelyeket mások már elkövettek előttünk. Feltérképezzük azt az utat, amelyet a sikeres változtatók már bejártak. Természetesen nem vihetjük végig olvasóinkat az úton, de meg tudjuk adni a pontos útmutatást, amelyre szükségük van.
A hatékonysághoz kezdetben elég, ha az ember nyitott marad az alább részletezett folyamatra, és hajlandó tanulni. Végül majd mindennél fontosabbá válik a változás. A megértéssel és az újonnan kialakított készségekkel felfegyverkezve a lehető legnagyobb esélye lesz a sikerre, amikor megérik az idő a cselekvésre. Ahogyan a szakemberek által vezetett terápia heti egy órával esélyt ad arra, hogy az ember a változásra összpontosítson, úgy ez a könyv olyan struktúrát ad, amely lehetőséget nyújt az olvasónak, hogy új ingereket és útmutatást kapjon, elgondolkodhasson a megtett úton, és értékelhesse, mennyit haladt. Csupán arra van szükség, hogy szilárdan eltökélje: végig fogja olvasni.
James O. Prochaska, PhD
Rhode Island-i Egyetem
Kingston, R. I.
A változás szakaszai - részlet a Mikor változunk? című fejezetből
Az eredeti kutatásom arra irányult, hogyan változnak meg az emberek; igyekeztem rájönni, milyen eszközöket alkalmaznak a céljuk elérése érdekében. Az igazán meglepő felfedezés azonban az volt, hogy a sikeresen megváltozók csak bizonyos időszakokban használták ezeket az eszközöket, és másikat választottak, amikor a helyzet új megközelítést igényelt. Ezek a bizonyos időszakok pedig azonosak voltak mindenkinél, függetlenül attól, hogy milyen problémával küszködtek. Ezeket a „változás szakaszainak” neveztük el.
Ha a kedves olvasó felidéz egy olyan problémát, amelyet már sikerült megoldania, akkor nagy valószínűséggel felismeri, hogy nem egyetlen lépésben oldotta meg, hanem idő kellett hozzá, és idővel változott meg. Talán volt, amikor nem is foglalkozott vele, azután arra gondolt, foglalkozni kellene vele, utána pedig konkrét terveket szőtt a változásra. Utána, amikor már összeszedte a – szellemi, testi és társas – erejét, a cselekvés útjára lépett, és elkezdett birkózni a problémával. Ha sikerrel járt, akkor azon kellett dolgoznia, hogy fenntartsa az újonnan megszerzett énjét. Ha nem sikerült, akkor valószínűleg feladta egy időre, aztán visszament a tervezőasztalhoz.
Ezen élmények mindegyike bejósolható, jól meghatározott szakasz; egy bizonyos időszakban történik, és olyan feladatsorral jár együtt, amelyet el kell végezni, mielőtt a következő szakaszba lépne az ember. Minden szakasz feltételesen vezet a következőhöz – ha a feltételek nem teljesülnek, az ember megreked az egyik vagy a másik szakaszban. Ha viszont megértjük ezeket a szakaszokat és az egyes szakaszok leglényegesebb történéseit, akkor kezünkbe kerül a változási ciklus feletti irányítás, és gyorsabban, hatékonyabban tudunk rajta végigmenni, s kevesebb gyötrelemmel is találkozunk.
A változás hat jól meghatározott szakaszból áll:
- fontolgatás előtti szakasz (precontemplation),
- fontolgatás (contemplation),
- felkészülés (preparation),
- cselekvés (action),
- fenntartás (maintenance),
- befejezés (termination).
Ha ez a könyv segít Önnek abban, hogy akár csak egyetlen szakasszal is előrébb jusson a ciklusban, akkor ezzel nagyban megnöveli annak esélyét, hogy hatékonyan megbirkózik majd a problémával. Az a sikeres változás egyik kulcsa, hogy tudnunk kell, a kérdéses probléma mely szakaszában vagyunk. A kutatásaink egyöntetűen azt mutatják, hogy kudarcra ítéli magát mindenki, aki olyan változást szeretne végrehajtani, amelyre még nem készült fel. Ugyanígy zsákutcába jut az is, aki továbbra is olyan feladatokon dolgozik, amelyeket már régen megoldott – például már régóta érti, mi a gond. A kihívásokat a megfelelő változási szakaszokhoz kell igazítani, ekkor sikerül a lehető legjobban kiaknázni a probléma megoldása érdekében kifejtett erőfeszítéseinket.
Bár csaknem minden változás a fontolgatás előtti szakasszal kezdődik, csak a legsikeresebbeket zárja le a befejezés. A szakaszokat viszont nem lehet átugrani. A legtöbb olyan ember, aki a saját erejére támaszkodva változott meg, ugyanazon az úton jár minden probléma esetében. Előfordulhat, hogy különböző problémáink tekintetében különböző szakaszoknál tartunk. Ez a könyv segíteni tud abban, hogy sikerüljön dolgoznunk a problémánkon, bármilyen szakaszban vagyunk is.
Fontolgatás előtti szakasz
G. K. Chesterton regényíró talán a fontolgatás előtti szakaszról írt, amikor azt mondta, hogy „Nem arról van szó, hogy nem látják a megoldást, hanem arról, hogy nem látják a problémát.” Akik ennél a szakasznál tartanak, azoknak általában nincs szándékukban megváltoztatni a viselkedésüket, és rendszerint még azt is tagadják, hogy valamivel baj lenne. Bár a családjuk, a barátaik, a szomszédjaik, az orvosok és a munkatársaik világosan látják, mi a gond, a fontolgatás előtti szakasznál tartó ember rendszerint nem veszi észre.
Nézzük annak az ötvenöt éves férfinak az esetét, aki egy gyár menedzsereként dolgozott, és minden este a tévé előtt aludt el, még akkor is, amikor vendégük érkezett. Általában ingerlékeny és feszült volt, s minden tevékenység iránt elvesztette az érdeklődését – beleértve a szexet is –, kivéve a munkáját. Nem értette, miért aggódnak érte, nem látta, hogy az a gond, hogy kiszállt az életből. Pusztán abban akart változást, hogy a családja és a barátai részéről folyamatosan érkező kritikák megszűnjenek.
A legtöbb fontolgatás előtti szakaszban lévő ember nem saját magát, hanem a körülötte lévő embereket akarja megváltoztatni. A fontolgatás előtti szakaszban lévő emberek mások nyomására jönnek terápiába – mert a feleségük elhagyással, a munkaadójuk kirúgással, a szüleik kitagadással, a bíráik pedig büntetéssel fenyegetik őket. Miután engednek a nyomásnak, és eljönnek az első ülésre, általában olyasmi érdekli őket, hogy „Hogyan tudnék megálljt parancsolni a nyaggatásuknak?” Amikor rájönnek, hogy ez nem járható út, még megváltozhatnak, de csakis akkor, ha nagy erejű és folyamatos külső nyomás alatt vannak. Amint szűnik a nyomás, gyorsan visszatérnek a régi viselkedésmódjaikhoz.
A fontolgatás előtti szakaszban tehát az ember ellenáll a változásnak. Témát vált, ha a problémájára terelődik a szó a beszélgetésben; lapoz, ha az újságban új információkat olvashatna róla. Nem rendelkezik a problémájával kapcsolatos információkkal, és igyekszik is fenntartani a tudatlanságát – bármi áron. Az Egyesült Államokban még mindig van tízmillió dohányos, aki nem hajlandó elhinni, hogy a dohányzás miatt előbb hal meg az ember, pedig erről az egészségügyi miniszter már harminc éve beszámolt. S mindannyian láttunk már olyan iszákosokat, akik tagadják, hogy gondjuk lenne az alkohollal. A tagadás nagyon jellemző a fontolgatás előtti szakaszban lévőkre, akik a problémáik miatti felelősséget olyan külső tényezőkre hárítják, mint az örökölt gének, a szenvedélybetegség, a család, a társadalom vagy a „sors” – melyek mindegyike kívül esik saját hatókörükön.
A fontolgatás előtti szakaszban járó emberek gyakran elcsüggednek. Nem akarnak a problémájukról gondolkodni, beszélgetni vagy olvasni, mert úgy érzik, reménytelen a helyzet. Van abban valami vigasztaló, ha felismerjük, hogy az elcsüggedés a fontolgatás előtti szakasszal együtt járó természetes érzés – és ha felismerjük, hogy ha az ember szisztematikusan végigmegy a változás szakaszain, akkor igenis meg tud változni. Sok szakembertől halljuk, hogy az a mi programunk egyik legnagyszerűbb erénye, hogy segítségével szembeszállhatunk azzal a csüggedéssel, amelyet a páciensek és a szakemberek egyformán éreznek.
A 4. fejezet végén fogunk foglalkozni azzal a paradoxonnal, hogy miként tudunk segíteni olyan embereknek, akik nem akarnak változni. A válasz a megközelítésben rejlik; még a fontolgatás előtti szakaszban lévő emberek is a változás felé fognak haladni, ha a megfelelő időben kapják meg a megfelelő eszközt. Jó esély van arra, hogy Ön is a fontolgatás előtti szakasznál tart legalább egy helytelen vagy káros viselkedése terén.
Fontolgatás
„Véget akarok vetni annak az érzésnek, hogy megrekedtem!” Aki ilyesmit mond, az tipikus fontolgató. A fontolgatás szakaszában elismeri az ember, hogy van valami gond, és elkezd komolyan gondolkodni a megoldáson. A fontolgatók nagy erőkkel igyekeznek megérteni a problémájukat, meglátni annak okait, és keresik a lehetséges megoldásokat. Sok fontolgatónak vannak bizonytalan cselekvési tervei az elkövetkezendő nagyjából fél évre.
A fontolgatók azonban alighanem messze vannak attól, hogy valóban elkötelezzék magukat a cselekvés mellett. Erősen hasonlítanak arra a gyalogosra, akivel Alfred Benjamin pszichoterapeuta találkozott egyik este. Benjamin éppen hazafelé ballagott, amikor odament hozzá egy ismeretlen férfi, és megkérdezte, merre van egy bizonyos utca. Benjamin segített neki, az idegen pedig – miután világosan megértette és elfogadta az útmutatást – elindult az ellenkező irányba. A terapeuta utána kiáltott: „Rossz irányba indult el!” Mire az idegen ezt válaszolta: „Igen, tudom. De még nem érzem magam felkészültnek.”
Gyakran ilyen a fontolgatás természete. Az ember tudja, merrefelé kellene mennie, még azt is, hogyan, de nem áll készen az indulásra. Sokan nagyon hosszú időre megrekednek a fontolgatás szakaszában. Azok az egyedül leszokni próbáló dohányosok, akiket vizsgáltunk, rendszerint két évet töltöttek fontolgatással, mielőtt belevágtak volna.
Nem szokatlan, hogy a változtatni akarók évekig mondogatják maguknak, hogy egyszer, egy szép napon majd megváltoznak. A kudarctól való félelem miatt is foglalkozhatnak azzal, hogy még jobban megértsék a problémájukat, vagy egy még szenzációsabb megoldásra várnak. Előfordul, hogy valaki véglegesen beleragad ebbe a fázisba, ahogyan egy adatelemző iroda harminchét éves vezetőasszonya is, aki a dohányzásról való leszokást fontolgatta. Mivel biztosítótársaságnál dolgozott, pontosan tisztában volt azzal, mekkora kockázatnak teszik ki magukat az erős dohányosok, amilyen ő is, de azt is tudta, hogy a leszoktató programok a legtöbb esetben kudarcot vallanak. Úgyhogy tovább olvasta a témába vágó legújabb könyveket és cikkeket, és azt hajtogatta magának, hogy majd akkor fog leszokni, ha kidolgozzák a tökéletes programot.
A pszichoterápiában is megrekedhet az ember. Nemrégen láttam egy képet a New York magazin címlapján egy rács mögött lévő kliensről, aki azt kiabálta, hogy „Segítség, a hosszú távú terápia rabjává tettek!” Vegyünk egy fontolgatni szerető terapeutát, és párosítsuk össze egy olyan klienssel, aki szintén szeret fontolgatni, s a terápia örökké fog tartani.
Krónikus fontolgatónak nevezhetjük azokat az embereket, akik örökösen gondolkodnak cselekvés helyett. Amikor a fontolgatók elkezdenek áttérni a felkészülési szakaszra, két fontos változás jelenik meg a gondolkodásmódjukban. Először is elkezdenek többet foglalkozni a megoldással, mint a problémával. Utána pedig elkezdenek inkább a jövőre, mint a múltra gondolni. A fontolgatás szakaszának vége a várakozás, cselekvés, szorongás és izgalom.
Felkészülés
A legtöbb ember azt tervezi a felkészülési szakaszban, hogy a következő hónapban belevág a cselekvésbe, és megteszi az utolsó előkészületeket, mielőtt megváltoztatná az adott viselkedést. Ilyenkor fontos lépés a szándékolt változtatás nyilvánossá tétele, a nyilvános bejelentés, például a következő: „Hétfőtől kevesebbet fogok enni.” Igaz ugyan, hogy a felkészülési szakaszban lévők elkötelezik magukat a cselekvés mellett, és késznek tűnnek a cselekvésre, de nem feltétlenül sikerült még feloldaniuk az ambivalenciájukat. Lehet, hogy még mindig győzködniük kell magukat, hogy legjobb, ha tesznek valamit.
Szükséges és helyénvaló ez az utolsó pillanatban történő elhatározás. A felkészülési szakaszban lévő emberek már számos apró viselkedési változást életbe léptettek, például csökkentették a napi cigarettaadagot, vagy elkezdték számolni a bevitt kalóriákat. Tudatosabbak, és tapintható náluk a várakozás a változásra. Akik lerövidítik a felkészülési szakaszt, például akik egyszer csak felébrednek, és úgy döntenek, hogy ukmukfukk leteszik a cigarettát, végső soron csökkentik a siker esélyét. Jobban kihasználják ezt az időt, ha körültekintően megtervezik a teendőket, pontos, részletes cselekvési tervet dolgoznak ki maguknak, és gondoskodnak róla, hogy elsajátítsák a változáshoz szükséges történéseket, amelyeket gyakorolniuk kell a fenntartás szakaszán át a befejezés szakaszáig.
Cselekvés
A cselekvés az a szakasz, amikor a legtöbben egyértelmű változtatásokat vezetnek be a viselkedésükben és a környezetükben. Abbahagyják a dohányzást, eltávolítják otthonukból az összes édességet, a lefolyóba öntik az utolsó üveg sört, vagy szembeszállnak a félelmeikkel. Röviden, megteszik azokat a lépéseket, amelyekre addig készültek.
A cselekvés egyértelműen a legsűrűbb periódus, és ekkor van legnagyobb szükség a legnagyobb elköteleződésre és energiára. A cselekvési szakaszban életbe léptetett változtatások láthatóbbak mások számára, mint a többi szakasz lépései, ezért nagyobb elismerést kapnak. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy sokan – beleértve a terapeuta szakembereket is – gyakran egyenlőségjelet tesznek a cselekvés és a változás közé, s nemcsak a sikeres cselekvésre felkészítő munka fölött siklanak el, hanem az elért sikerek fenntartásának ugyanilyen fontos (és gyakran éppen olyan nagy kihívást jelentő) lépései fölött is. Ez gyakran azzal a romboló következménnyel jár, hogy a cselekvés szakaszát megelőző és követő periódusban tartó emberek ritkán kapnak bátorítást. Éppen akkor kapnak kevesebb támogatást a változtatók, amikor a legnagyobb szükségük van rá: a fontolgatás előtti és a fontolgató szakaszban, valamint a cselekvést követő döntő jelentőségű szakaszokban.
Azok a szakemberek, akik szerint a változás egyenlő a cselekvéssel, fantasztikus cselekvésközpontú programokat terveznek, és keserű csalódást élnek át, amikor azt tapasztalják, hogy egyáltalán nem tolonganak a jelentkezők, vagy amikor a program kezdete után nem sokkal azzal szembesülnek, hogy sokan kimaradnak. Hamarosan látni fogják, hogy a fontolgatás előtti szakaszban lévő emberek számára készített programok jelentősen eltérnek attól, amelyet a cselekvési szakaszban lévő emberek számára tervezünk. A programokat össze kell hangolni azzal, hogy éppen melyik szakaszban tartanak az emberek, nem szabad csupán a cselekvésre koncentrálni.
Ne feledjük, hogy nemcsak a cselekvés szakaszában haladhatunk a probléma leküzdése felé. Bár a viselkedésmódosítás a változás legláthatóbb formája, mégsem ez az egyetlen; megváltoztathatjuk a tudatossági szintünket, az érzelmeinket, az énképünket, a gondolkodásmódunkat stb. Sok ilyen változás azokban a szakaszokban történik meg, amelyek megelőzik a cselekvést.
Meglehetősen nagy haladást jelent minden olyan előrelépés, amely az egyik szakaszból a másikba vezet át. Ha azután, hogy évekig kitértünk a probléma elől, egyszer csak tudatosan elismerjük, hogy mégiscsak létezik, és elkezdünk komolyan azon gondolkodni, hogy meg kellene változtatnunk, akkor a fontolgatás előtti szakaszból a fontolgatás szakaszába történő átmenet semmivel sem jelentéktelenebb, mint a felkészülés szakaszából a cselekvés szakaszába lépés. Hamarosan látni fogjuk, hogy bármilyen fontos legyen is a cselekvés, az nem az első, és nem is az utolsó állomás a változás ciklusában.
Fenntartás
Minden szakaszban nagy kihívások várnak az emberre, s ez alól a fenntartás szakasza sem kivétel. A fenntartási szakaszban kell ugyanis megszilárdítani mindazokat a sikereket, amelyeket az ember a cselekvési és az azt megelőző szakaszokban elért, s nagy erőkkel kell megakadályozni a megingást és visszaszokást. A változtatás soha nem ér véget a cselekvéssel. Bár a hagyományos terápiák statikus szakasznak látják a fenntartás periódusát, valójában döntő jelentőségű folyamatról van szó, amely fél évtől akár életünk végéig tarthat.
A fenntartás melletti erős elköteleződés nélkül biztosra vehetjük a visszaszokást, amely általában a fontolgatás előtti szakaszig vagy a fontolgatásig veti vissza az embert. Ismerek egy harminckilenc éves, gyermekét egyedül nevelő anyát, aki évekig tartó alkohol- és marihuánaproblémák után egy évnél is hosszabb ideig maradt józan. Ugyanakkor jól tudta, hogy leselkedik rá a visszaesés veszélye, így tudatosan elterelte a figyelmét, amikor rosszul érezte magát, hogy csökkentse az ivásra csábító kísértést. Aktívan és okosan tartotta fenn a nehezen kivívott állapotot. Volt egy másik kigyógyult alkoholista kliensem is, aki mindig tartott egy üveg italt az íróasztala fiókjában, állítása szerint azért, hogy „emlékeztesse” magát, és „próbára tegye az akaraterejét”. Természetesen ez nem tartott sokáig, és a csábítás erősebbnek bizonyult az akaraterejénél.
A drasztikus diéták, egynapos leszoktató tanfolyamok vagy hasonlók révén könnyű „változást” ígérő programok általában figyelmen kívül hagyják, hogy a fenntartás hosszú folyamat. Több millióan vannak, akik sok kilót leadtak különböző divatos diétákkal, de aztán a következő néhány hónapban visszanyerték a leadott súlyukat (sőt, sokszor még többet). Mindannyian ismerünk olyan embereket, mint középkorú barátunk, aki beiratkozott egy fogyasztóprogramra, amelyet később így foglalt össze: „Fogyni nem nehéz. 80 kilóval kezdtem bele, aztán az elmúlt néhány évben már leadtam vagy 85 kilót.” Így jár, aki figyelmen kívül hagyja, hogy a cselekvés szakasza után meg kell szilárdítani az elért sikereket.
Befejezés
Minden változásra törekvő ember szeme előtt valójában a befejezés szakasza lebeg. Itt már nem csábít vagy fenyeget a régi szenvedélybetegség vagy probléma; a problémás viselkedés soha nem fog visszatérni; és töretlen a bizalom abban, hogy nem kell félni többé a visszaeséstől. A befejezési szakaszban mindez akkor is igaz marad, ha az ember már nem fejt ki folyamatosan erőfeszítést. Kilép a változási ciklusból, és megnyerte a csatát.
Élénk vita zajlik a befejezésről. Vannak olyan szakértők, akik szerint bizonyos problémákat nem lehet lezárni, csupán kordában tartani, ha odafigyel az ember – bár ez fokozatosan egyre kevesebb energiát kíván tőle a fenntartási szakaszban. Az biztos, hogy abba lehet hagyni a dohányzást. Vannak, akik életük nagy részében sokat dohányoztak, aztán abbahagyták, és egyáltalán nem esnek kísértésbe. Vannak viszont olyanok is, akik még a leszokás után tizenöt évvel is vágynak a cigarettára. Meg fogjuk majd vizsgálni, mely problémákat lehet lezárni, és melyekre kell életünk végéig odafigyelnünk.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
